S így ezen a csütörtök éjjelen a peron hosszát taposom
a sötétség hullámveréséig, mintha egy pallón járnék.
Majd vissza a sárga, nyirkos, okádékszagú épülethez, ahol
térképet olvasok repedt falakon, nyíllal átszúrt szíveket
látok filctollal nevek közé rajzolva; egy fújtató mozdony
reményt kelt, majd lohaszt, átadva engem megint a magánynak,
ami visszatér, mint a vacsora íze a számban, meg az árulás
gondolata fejemben. Ki-kihagyva kering a vér ereimben.
Egy sápadt utas a vaksi jegypénztár mellett a padra dőlve
az órát nézi; egy fiatal nő összehúzza csöndje fátylát,
és félrenéz – oly jó lenne baráti hangokat hallani,
de ilyenek nincsenek. Hallgatom démonaim jóslatát, még milyen
kereszt vár rám. Kétoldalt a póznák mint bitófák sorakoznak.
Péter kakasszóig képes aludni. Jakab nyála belecsorog
a kispárnába, amit sálából formázott magának. János
a csupasz betonon alva nyomasztó álmait vigyázza.
Újrakezdem a nyugtalan virrasztó sétát a peronon, a félelem
homlokomról belecsurran a jelzőlámpa könyörtelen pirosába.
S akkor, mintha csak vágányt váltanék, imádkozni kezdek,
hogy sose érjen ide vonatom, hogy utamat végképp elhalasszam,
hogy lekésve minden csatlakozást, múljék el tőlem ez a pohár.

Gömöri György fordítása